Itt ülök a meleg szobában,
kint hideg szél süvít minden irányba.
Csendben nézem fekete szemed fényét,
hosszú, bojtos farkad elejét és végét.
Lágyan körülöleli egyre kerekedő hasad,
ilyenkor a szemem mindig rád tapad.
Sokszor révedek vissza a múltba,
mikor hozzám kerültél - arra a napra.
Forró nyári nap volt akkor,
egész úton égtem a vágytól,
hogy életemben először megpillantsalak téged,
és innentől kezdve veled legyen szép az élet.
Hosszú volt hazáig az utunk,
mert délelőtt ritkán jár a buszunk.
Így a hőségtől menekülve,
egy hűs könyvtárba lettünk kényszerülve.
Mikor a busz megérkezett végre,
csaknem hazaértünk délre.
Az egész nap csak rólad szólt,
ezért este későn fújtunk takarodót.
Míg álmodtál, én akkor is csak néztelek,
már akkor tudtam, téged elfelejteni nem lehet.
Mikor öt hónapos lettél,
gondoltam kell valaki, akivel boldog legyél.
Így jött hát Marci a képbe,
aki egy nagyon édes legényke.
Szerelem volt első látásra,
mindenkit megbabonázott a pillantása.
Kicsi volt még, csak öt hetes,
ezért, amit enni tudott, az a köles.
Azóta már mindketten felnőttetek,
gyönyörű, egészséges degukká cseperedtetek.
Teltek múltak a hetek, hónapok,
s sorra teltek be azok a lapok,
amiken a vemhességeidet számoltam,
hogy mikor fogsz szülni, azt jól tudtam.
Túl vagy már Marcival három almon,
mindegyik olyan volt, mint egy véget nem érő csodás álom.
Vemhes vagy most is, már a negyedikkel,
nemsokára újra gyarapodik a család, csak még nem tudjuk, hogy kikkel.
Először négy, aztán kettő, kettő,
ennyit adott nekünk a Teremtő.
Mindegyik baba felnőtt szépen,
és gazdira talált sok különböző vidéken.
Most itt állunk,
a babáidra várunk.
Lehet, hogy néha rossz vagy,
mert a rács kaparásod nyugodni nem hagy.
Lehet, hogy egy vagy csak a sok közül,
de nekem melletted mindenki más eltörpül.
Ó, mennyire szeretlek téged,
nincs, amit meg nem adnék neked...

 

Meki
Gyál-Budapest, 2012. február